Szabó Julianna (1960-1964)

„Szeretett iskolámnak, bizonyságul - hogy nem hiába jártam ide!”

            Leéltem életem nagy részét. Fél évszázados jubileumom egybeesik az iskola hetvenéves jubileumával. A névadó Jókai Mór februári születésének évfordulója is egybeesik az enyémmel. Talán gondolkodásunkat is a hónapnak köszönhetjük! Hideg fej, józanész, meleg szív! Érzékeny mindenre. A természet csodáira, történelmi változásokra, tudományokra, de elsősorban a becsületes emberek iránti tiszteletre! A szociális helyzetre, a gazdagok és szegények közötti ezernyi problémára, igazságtalanságra. Példaképemnek tartom az írót, mint ahogy volt tanáraimat is, akik már sajnos nem élnek!

            Számtalanszor eszembe jut egy-egy elejtett szavuk, illetve a tekintetük, ami beszélt szavak nélkül is. A sok „Ejnye-ejnye, hát nem szégyelled magad? Ilyen ésszel nem szégyelled az egyest beíratni?” Vagy a nagy piros kérdőjelek, amiket Margit néni /Schwarzné/ odafirkantott, és alá írta, hogy: „Mi ez?” Akkor még nem tudtam, hogy író, költő leszek. De azt tudtam, hogy képtelen vagyok fogalmazást írni, mert nekem versben jön a téma! Nem tehettem róla. A másik kedvenc tanárunk Baranyai tanár úr volt. Sokszor elviccelte az órát. Szerettem a biológiát, a természettudományokat, ha csak tehettem elolvastam minden tudományos érdekességet. Előfordult, hogy amiről beszélt, arról én már olvastam. Egyszer elkéstem az órájáról. Az óra végén, miután leadta az új anyagot, megkérdezte, ki mondja el, hogy ő miről beszélt, mert annak ad egy ötöst. Senki sem jelentkezett. Rám nézett, és azt mondta: „Na, maga kis későn jövő. Akkor maga jön!” Nekem eszembe jutott, amiket olvastam a témával kapcsolatban, és azt is beleszőttem. Elkezdett velem kiabálni, hogy ilyen marhaságokat ne beszéljek, mert a tudomány még képtelen erre. Honnan szedtem ezeket? Én elmondtam, hogy a legfrissebb tudományos hírt olvastam. Természetesen nem hitte el. Be kellett hoznom az újságot és megmutatni. Nem akart hinni a szemének. Kért, hogy adjam oda egy napra. Odaadtam. Attól kezdve teljesen megváltozott velem szemben. Úgy beszélt velem, mint egy kollégával. Örült, hogy érdekel az ő tantárgya. Az érettségi banketten így búcsúzott tőlem: „Remélem, mint kolléga tér vissza ide!” Ezen aztán összevitatkoztak Margit nénivel, mert ő is ezt mondta nekem, úgy látszik, megérezte a költői vénámat. Én nem hittem volna, hogy a sok ronda, piros foltos, javított oldalaim után pont ő reméli, hogy én mint magyar szakos tanár jövök vissza.

            Rég volt, szép volt. Emléküket megőrzöm, míg élek! S talán írásaim révén mindkettőjüket halhatatlanná tettem! Ha erre gondolok, látom Margit nénit, ahogy mosolyog: „Érdemes volt noszogatni magát! Itt az eredmény!” Baranyai tanár úr felhúzná a vállát, és azt mondaná: „Hát igen, mindig előttem járt! Szégyen lenne, ha nem így történik!”

Szabó Julianna (Szalianna)

nívódíjas író, előadó

(1960-1964)