A 70 éves jubileumi ünnepség záróbeszéde

„Az a dolgom, hogy hidat építsek a múlt és a jövendő között. És hogy ennek a hídnak a pilléreibe beleépítsek mindent, amit a múltból a jövendőbe átvinni érdemes.” – vallotta Wass Albert.

            Szerintem mindannyiunk dolga ez a hídépítés. De meddig ível visszafelé ez a gondolati építmény, melynek az egyik hídfője a múlt, pontosabban a múlt egyik állomása? Addig, amíg elménkkel saját tapasztalataink talaján visszaemlékezhetünk, vagy addig, amíg más elbeszéléseiből – az ő megvilágításában – megélünk általunk ténylegesen meg nem élt élményeket, vagy addig, amíg dokumentumok szolgáltatnak tényszerű vagy annak vélt bizonyítékot adott eseményekre? … Attól függ, mit tartunk fontosnak az eltűnt időkből, minek van számunkra még most is üzenete, mi érint meg, mi gazdagít, mi tesz bölcsebbé, mi tesz előrelátóbbá. És attól, miben és kiben hiszünk. De a hídnak van egy másik „lába” is: az itt és most. … Igen, fel kell építeni a hidat. És közben, rajta járva álljunk meg egy-egy pillérnél, mely segít a tisztánlátásban, utat mutat, s további erőt és hitet ad.

            Most egy 70 éve lerakott hídfőig tekintünk vissza: gimnáziumunk alapításáig. Mivel ez alatt a 70 év alatt ez az intézmény egy híján 30 évig volt második otthonom, 40 év történéseit csak írásos dokumentumokból, képekről, filmfelvételekből, no meg persze hallomásból ismerhettem meg. Nem csak véletlenül sodródtak kezem ügyébe különböző iratok, hanem tudatosan kutakodtam is iskolánk múltjában: a kissé poros irattárban a szinte szétmálló papírlapokat forgatva, a levéltárban készséges segítséget igénybe véve és sajnos magántulajdonban lévő értékes dokumentációkat silabizálva. Hogy mit tudtam meg az általam meg nem tapasztalt 40 évről?

            A Magyar Vallás- és Közoktatásügyi Minisztérium, Komárom város kérésére elindított a városban az 1942/43-as tanévben egy I-IV. osztályú leánygimnáziumot (Komáromi Magyar Királyi Leánygimnázium) és egy I-IV. osztályú kereskedelmi leány-középiskolát a római katolikus hitközség által díjtalanul felajánlott iskolahelyiségekben, az Isteni Megváltóról nevezett apácák zárdájában.

            Az 1945/46-os tanév döntő volt az iskola életében. Ekkor fejlődött I-VIII. osztályos koedukált gimnáziummá, és a vezetés tekintetében is teljesen elvált a kereskedelmi iskolától. Ennek oka az volt, hogy a fegyverszüneti egyezmény ismét kettéválasztotta Komárom városát. Észak-Komárom csehszlovák uralom alá került, s a szlovákok nem engedélyezték az észak-komáromi nagy múltú, magyar bencés gimnázium működését, és maguk sem állítottak fel magyar tagozatot. Több ezer magyar diák a Felvidéken iskola nélkül maradt. Ezeknek a diákoknak egy része már 1945 áprilisában beiratkozott iskolánkba, és az év végén (fiúkról van szó) magánvizsgálatot tett.

            A gimnázium (Komáromi Állami Koedukált Gimnázium) 1946/47-es évkönyvében olvasható: „A Magyar Vallás- és Közoktatásügyi Miniszter Úr (Dr. Ortutay Gyula) az iskola nélkül maradt dél-komáromi diákok és a Felvidékről vizsgázni átjövő tanulók részére már az 1945-46. tanévben I.-VIII. osztályú koedukációs gimnáziumként nyitotta meg az iskolát és az 1945. november 21-én kelt, 67.954/1945. IV. ü. o. rendeletével véglegesen is I.-VIII. osztályú állami koedukációs gimnáziumi rangra emelte az I.-IV. osztályú leánygimnáziumot. Ugyanez a rendelet bízta meg dr. Lőrincz Lajos tanügyi főtanácsos gimnáziumi igazgatót, a szatmárnémeti állami királyi katolikus gimnázium volt igazgatóját a kereskedelmi iskola és a gimnázium teljes szétválasztásával, s az új iskola vezetésével. A szétválasztás 1945. december 31-én történt, amikor dr. Lőrincz igazgató a leltárak alapján Czerny József tanügyi főtanácsos, kereskedelmi középiskolai igazgatótól átvette az iskola vagyonát.”

            Az 1945/46-os tanévben a gimnázium keretén belül is elindult az átszerveződés: az első osztály az általános iskola V. osztályává alakult. Az iskola azonban megkapta a nyolc osztályhoz szükséges tanári kart. „Ebben a tanévben kezdődött meg igazán a szlovákiai magyar ifjúság küzdelmes átjövetele a magánvizsgákra, amely állandó elfoglaltságot jelent a tanári karnak, de szívesen teszi, mert magyar szociális kötelességnek tekinti” (1946/47-es évkönyv).

            Igaz, az időben egy nagyot – 52 évet – ugorva, de eszembe jut az 1997/98-as tanév, amikor ismét több felvidéki diák folytatta nálunk tanulmányait a szlovák oktatáspolitika rendelkezései miatt.

            Az 1946/47-es tanévben „felsőbb rendelkezésre” meg kellett szüntetni az első két osztályt, amelyek tanulói az általános iskolába iratkoztak be.

            Az 1948/49-es tanévben megszűnt a gimnázium IV. osztálya, 1949/50-ben megnyílt az - ezután négy évfolyammal működő - általános gimnázium első osztálya reál és latin (humán) tagozattal.

            Az érdekesség kedvéért engedjék meg, hogy az 1949 májusában zajlott írásbeli vizsgák tételei közül kettőt megemlítsek, melyek tükrözik az akkori politikai szellemet, amely az oktatási intézményeket is átjárta: magyar nyelv és irodalomból – „Szabadságharc, - tanácsköztársaság, - népi demokrácia, a szocializmus megvalósításának állomásai.”, mennyiségtanból: „Orosz emlékmű súlyának kiszámítása.”

            Az iskola pecsétjén az 1950-es évben Állami Általános Gimnázium elnevezés volt olvasható, majd mivel az iskola az 1950/51-es tanévben felvette Jókai Mór nevét, az intézmény hivatalos neve Állami Jókai Mór Általános Gimnázium lett.

            1950-től működött levelező tagozat is az iskolában, amelyet 1999-től megfelelő számú érdeklődő hiányában már nem indítottunk.

            Az 1960/61-es tanévben csak az iskola neve változott egy kissé (Jókai Mór Állami Általános Gimnázium), az 1963/64-es tanévben azonban „profilbővítés” is történt: az intézményben a gimnázium mellett mezőgazdasági szakközépiskola is elkezdte működését (Jókai Mór Gimnázium és Mezőgazdasági Szakközépiskola). Ehhez szükség volt egy gyakorlókertre (mely Sédtői tanár úr kedvenc helye volt), amelyet ebbe a nagy zöld környezettel rendelkező új épületbe való költözés tett lehetővé 1964-ben. Előtte a gimnázium 22 évig a mai Petőfi S. Ált. Isk. épületében működött.

            1967-ben érettségizett az első mezőgazdasági szakközepes osztály (17 fő), melynek tanulói a három kötelező közismereti tárgy mellett szakelméletből és szakgyakorlatból tettek záróvizsgát. A megszerezhető szakma a „gyümölcstermesztő és faiskola-kezelő” volt. Szakmai osztály 1974-ben vizsgázott utoljára.

            Az 1973. évi érettségi anyakönyvben már csak a Jókai Mór Gimnázium elnevezés szerepel.

            1965-től 1973-ig, majd 1977-től 1990-ig volt az iskolának orosz tagozatos osztálya. A ’70-es években francia nyelvet is tanulhattak pár évig az akkori diákok.

            1978-ban érettségizett az első - 1992-ben az utolsó - testnevelés tagozatos osztály (28 fő), igaz, a testnevelés nem szerepelt az osztály vizsgatárgyai között. Nem úgy, mint az utóbbi 12 évben, melyek szinte mindegyikében vizsgáztak tanulóink e tárgyból – akár előrehozott vizsgaként 2005-től, kiemelkedő sikerrel, holott nincs már tagozat – , volt, amikor 10 feletti létszámmal.

            Az 1967 és ’71 közötti négy jókais év kamaszélményeiből bátyám elbeszélésein, visszaemlékezésein keresztül csemegézhettem. 11 évvel fiatalabb kislányként igazán izgalmasnak tűntek a történetek. És magától értetődő volt, hogy 1979-ben ebbe a gimnáziumba iratkozom be, s nemcsak azért, mert ez volt a „körzetes” gimi, hanem családi hagyományból. Bár – bevallom – akkoriban engem nagyon vonzott a „nagyváros durva zaja”, ma már inkább „bántja lelkem”, épp’ úgy, mint hajdan Adyét. De ennek így kellett történnie, és annak is, hogy – mivel Kazinczy-díjasként a zánkai úttörőtáborban jutalomüdülésen vettem részt a beiratkozás idején – Sebestyén igazgató úr a németes csoportba vett fel: „Jó lesz az a Mühlenkampf lánynak” – mondta anyukámnak. Nagyon elkeseredtem, mert én angolt szerettem volna tanulni. Hát ebből a „nemakarásból” lettem - a biológia mellett - némettanár. És ennek is bizonyára így kellett történnie. Tehát 1979 és 1983 között – igaz, másik osztályban, de egyidőben nyomtuk az iskolapadot alpolgármester úrral, Turi Bálint igazgató-kollégámmal (ő „tesis” volt), akivel biológia fakultáción és tornaedzéseken együtt küzdöttünk. A tornaóráinkon és az edzéseken pedig egy nagyon szelíd tanárjelölt, későbbi kedves kolléganőm, most Nagyigmánd polgármester asszonya, Hajduné Farkas Erika teljesítette tanítási gyakorlatát.

            1983-tól ’87-ig számomra „Schnitt” a jókais évekből, a négy közül az első felsőfokú tanulmányaim miatt.

De természetesen „fekete lyuk” nincs az iskola történetében, az csak fizika fakultáción volt - melyre szintén jártam - Némedi tanár úr, a későbbiekben ugyancsak szeretett kollégám állandó témája.

            1984-től 1989-ig tehát az iskola fakultatív gyakorlati záróvizsgát is szervezett/szervezhetett gépjármű-vezetői és szállítási ügyintézői ismeretekből. A tanulók 13%-a tette le évente átlagosan ezt a vizsgát.

            1987-ben – 25 évvel ezelőtt – Sebestyén József igazgató úr hívó szavára (hiába hívtak még három iskolába) jöttem vissza a gimnáziumba tanítani. Ebben az évben elindult az emelt óraszámú német, majd 1990-ben az emelt óraszámú angol nyelvoktatás az iskolában. Ennek következtében egyre emelkedett az állami nyelvvizsgát sikeresen letett tanulóink száma. Örültem, hogy 1989-ben nemcsak németet taníthattam az emeltes osztályban, hanem osztályfőnöke is lehettem a 32 tanulónak, akiknek többségét jó értelemben sikerült megfertőznöm a német nyelvvel, mivel maguk is vagy nyelvtanárok lettek, vagy Németországban, vagy másutt külföldön tanultak tovább, ott éltek, ill. élnek és dolgoznak.

            1989-ben az olasz nyelv is belépett második nyelvként.

            1990-től számítástechnika osztály is indult, s több mint 10 évig volt a legkedveltebb csoportunk, ami az akkori társadalmi igényeket tükrözi. 1996-tól alapfokú számítógépkezelő, -felhasználó, 1998-tól pedig középfokú szoftverüzemeltető OKJ-s vizsgákat is bonyolítottunk érdeklődő diákjaink számára, akik igazán eredményesen teljesítettek ezen a megmérettetésen.

            A hat évfolyamos gimnáziumi oktatást 1993-ban kezdtük el, így az első ilyen jellegű osztályunk 1999-ben érettségizett kiemelkedő – 4,41 osztályátlagú – eredménnyel. Azóta is ez a teljesítménye ezeknek a csoportjainknak, és csak pozitívan nyilatkozhat bármely érintett a hatosztályos nevelésről, oktatásról. Sajnos 3 év – 2007 és 2010 között ugyancsak fenntartói döntésre – kimaradt ebből a képzésből, de szülői kezdeményezésre 2010-től újra lehetőséget kaptunk rá. Köszönöm Pongrácz Hildának, a szülői közösség vezetőjének, hogy 2006-ban a megyei közgyűlés előtt – engem támogatva – harcosan érvelt a hatosztályos képzés mellett. Így – kettőnknek – sikerült meggyőznünk a közgyűlés tagjait, és a már beiratkozott tanulókat nem kellett szélnek eresztenünk.

            A fakultatív gyakorlati tárgyak közül számítógép-kezelői ismeretekből 1993-tól 1997-ig, idegenvezetésből 1996-ban és 1997-ben szerveztünk záróvizsgákat. Ez utóbbi tárgyat is volt szerencsém tanítani az 1995/96-os tanévben már igazgatóhelyettesként.

            1995-ben indult az első ún. közbiztonsági osztály, amelynek az elnevezése és a tematikája is kétszer változott a 17 év alatt, így lett rendőri pályára előkészítő rendvédelmi fakultációs képzés, majd belügyi rendészeti képzés. A tanulók a magas óraszámú rendészeti ismereteken kívül az önvédelmi sport fogásait is elsajátítják.

            Az intézmény vezetőjeként az 1996/97-es tanévtől tervezem, szervezem, ellenőrzöm, egyszóval „boldogítom” kedves kollégáim és diákjaink életét.

            A szlovák nyelv 1950 után – 47 év elteltével – 1997-ben jelent meg újra az érettségi vizsgákon a felvidéki tanulóink vizsgatárgy-választási lehetőségeként. Oktatását 1999-ben indítottuk el. Egyedül mi állítottuk össze az országban és fogadtattuk el a minisztériumban a szlovák, mint idegen nyelv tantervét és érettségi követelményeit.

A felvidéki magyar polgármesterek szinte „döngették” a gimnázium kapuját: dr. Szabó Olga pati polgármester asszony (később parlamenti képviselő) személyesen vette fel velem a kapcsolatot, és hívott meg (egyetlen magyarországi igazgatóként) a többi polgármester nevében Patra egy polgármesteri konferenciára, ahol szinte könyörögve kértek, adjak lehetőséget azon szlovákiai magyar tanulók részére, akik előtt magyar tannyelvű osztályokat zártak be Szlovákiában, és akik magyarul szeretnének középiskolai tanulmányokat folytatni, hogy a mi gimnáziumunkban ezt megtehessék. Osztálynyi tanulót fogadtunk azokban az években, annak ellenére, hogy a Határontúli Magyarok Szövetsége ezt ellenezte, feltételezve és félve, hogy azok a tanulók, akik Magyarországon érettségiznek, itt akarnak továbbtanulni és letelepedni, vagyis csökken általuk a szlovákiai magyar értelmiségiek száma. Előrevetítésük azonban nem igazolódott be, mert nyomon követve végzett diákjaink sorsát, többen Szlovákiában jártak felsőoktatási intézménybe, és a mai napig ott élnek (egyikük Gál László tiszteletes úr), vagy igaz, hogy Magyarországon diplomáztak, de visszatértek szűkebb hazájukba, hogy segítsék, erősítsék az ott élő nemzetiségüket. Később újra megemelték Felvidéken a magyar tannyelvű csoportok számát, okulva a következményekből. Nevelési szemléletem az volt, hogy a felvidéki tanulókat ne külön osztályban, hanem vegyesen az anyaországi magyar fiatalokkal együtt, az érdeklődésüknek megfelelő csoportokban helyezzük el. Így is történt. Ennek következményeként nagyon sok barátság szövődött, és még a mai napig is tart a határon túli és inneni magyar fiatalok között. A híd közöttük is megvan. A falak lebontásához és ennek a hídnak a létrejöttéhez azzal is hozzájárultam, hogy a kapcsolatépítésben példát mutatva felvidéki magyar kollégákat is alkalmaztam. Ők is itt vannak közöttünk, azok között, akikre lehet építeni.

            Minden évben fogadunk más gimnáziumokból (Budapestről, Győrből, Pápáról) vendégtanulókat, akik nálunk osztályozó, valamint érettségi vizsgáznak szlovák nyelvből. De e nyelv oktatását segítettük azzal más gimnáziumokban (Pl. esztergomi és pécsi gimnáziumok), hogy szlovák nyelvű tankönyveket küldtünk számukra. A Selye Egyetem, melynek gyakorló gimnáziuma is vagyunk, a nálunk letett középszintű szlovák érettségit elfogadja hallgatói számára szlovák tudásuk bizonyítékaként. Így az észak-komáromi egyetemisták is jöttek szép számmal hozzánk az előző években vizsgázni.

A szlovák tanulására igyekeztük is rábeszélni felvidéki diákjainkat, hogy érettségi vizsgázhassanak belőle, s ha ez a nyelv szerepel érettségi bizonyítványukban – ki tudja, mit hoz a jövő, hol fognak élni, dolgozni –, előnyükre válhat.

            Az országban ugyancsak egyedüli iskolaként akkreditáltattuk pszichológia tantervünket és e tárgy érettségi követelményeit (Tasnádi László kedves pszichológus kollégám munkája eredményeként). 1999-től már érettségizhettek belőle diákjaink, sőt több gimnázium is átvette tőlünk a tantervet (ami költségvetésünk bevételi oldalát gyarapította), addig is mi vizsgáztattuk tanítványaikat vendégtanulóként. Egyetemi pszichológushallgatók a Károli Gáspár Református Egyetemről rendszeresen vettek részt pszichológia óráinkon szakmai gyakorlatuk egy részét így teljesítve.

            1998-tól újraindítottuk a testnevelési csoportot, számítva arra, hogy a város általános iskoláiból lesz megfelelő utánpótlás, de a jelentkezők elvárásainknak nem megfelelő tanulmányi eredménye miatt leállítottuk ezt a képzést.

            Szintén 1998-ban kezdtük el az utolsó két évfolyamon az utazás és turizmus közismereti tantárgy tanítását (kb. 50 iskolának van erre joga az országban), megfelelve városunk helyzetéből adódó elvárásoknak.

            Közel 30 év elteltével 1999-től a francia nyelv újból színesíti a nyelvtanulási palettát, de tanórán kívüli foglalkozás keretében latint is lehet választani. Nemrég egy diákunk az OKTV-n e holtnak nevezett nyelvből lett országos első.

            A Kodolányi János Főiskolával együttműködve, a főiskola programjának megfelelően 2002-től felsőfokú idegenforgalmi menedzsereket is képeztünk kollégáimmal. Munkánk minőségéért folyamatosan dicséretet kaptunk a főiskola vezetőségétől. Megyei fenntartónk 2006-ban megszüntette a szakképzési lehetőségünket, így a 12 évig használt Jókai Mór Gimnázium és Szakképző Iskola névből újra Jókai Mór Gimnázium lett, jelezve tiszta profilú gimnáziumi tevékenységünket.

            Legújabb oktatási kínálataink közül a film és média csoport, valamint a természettudományi/környezet- ill. természetvédelmi csoportunk működik. A 11-12. évfolyamon a gazdasági ismeretek tanulását is választhatják diákjaink, voltak, akik mint érettségi tárgyból vizsgáztak is belőle dicséretesen.

            Folyamatosan készítjük fel tanulóinkat nyelvvizsgákra, tanulmányi és sportversenyekre amelyeken, országos szinten is több ízben szereztek és szereznek diákjaink dicsőséget iskolánknak. Ennek ellenére szívemből szól Böjte Csaba atya, ferences rendi szerzetes, amikor azt mondja: „Az óvodáinknak, iskoláinknak nem bajnokképző tanfolyamoknak kellene lenniük. Nem hiszem, hogy egy iskola versenyistálló kellene, hogy legyen, ahol egyetlen dolog számít: az individuális eredmények, a sikerek, hanem az életre felkészítő, az életnek szerves részét alkotó terek, ahol egy reális világba kilépésre készítjük fel a gyermekeinket.”

            Pedagógiai programunkat, melyet a 90-es évek végén készítettük el első ízben, párszor már át kellett dolgozni. A NAT is változott és változik, így a kerettantervek, új óratervek, új órakeretek, helyi sajátosságok is. Így gimnáziumunk, igaz, más gimnáziumokhoz hasonló, de mégis – a helyi tantervünk alapján – más.

„Az iskola dolga, hogy megtanítsa velünk, hogyan kell tanulni, hogy felkeltse a tudás iránti vágyat, hogy megtanítson bennünket a jól végzett munka örömére és az alkotás izgalmára, hogy megtanítson szeretni, amit csinálunk, és hogy segítsen megtalálni azt, amit szeretünk csinálni.”
(Szent-Györgyi Albert)

            Ezeket a gondolatokat mi is magunkénak valljuk. Hogy még inkább hatékonyabb legyen nevelő-oktató tevékenységünk, tudatosan tanítjuk diákjainkat tanulni. Szeretnénk elérni, hogy jobb tanulási technikákkal eredményesebbek legyenek, ami által magát a tanulást is jobban fogják szeretni, ami megint csak jobb teljesítményt eredményez. Tudom, lehet bevetni bármiféle technikát, az első és legfontosabb: a jó, hiteles, diákot segítő, mindenkire egyformán odafigyelő, szeretetet sugárzó igazi pedagógus.

            Az egyetemek is elismerik nevelő-oktató tevékenységünket, hiszen nemcsak a Selye vagy a már említett Károli egyetemről, de minden évben fogadunk egyhónapos gyakorlatra hazánk egyéb kiváló egyetemeiről is pedagógusjelölteket, így – többek között – az Eötvös Loránd Tudományegyetemről, a Pázmány Péter Katolikus Egyetemről vagy a Pécsi Tudományegyetemről is.

            A jobb eredmények a jó iskolai mikroklíma függvényei is. Ezért ösztönzöm kollégáimat, hogy figyeljünk tanítványainkra, segítsük őket problémáik megoldásában, törődjünk velük. Elsősorban az hat a fiatalokra, ahogyan bánunk, ahogyan beszélünk velük, ahogyan feléjük fordulunk. Ahogyan mi viselkedünk.

A tanórán kívüli tevékenységek, foglalkozások, iskolai hagyományok is hozzájárulnak az iskolai légkör alakulásához; a gólyabál, a ballagás mellett kiemelném az iskolai karácsonyi ünnepséget és a szalagavató bált, melyeket igazgatóságom kezdetén vettünk fel hagyományaink közé.

            Az iskolai légkörre hatnak kapcsolataink – melyeket folyamatosan ápolunk – mind helyben, mind országos szinten, mind külföldi viszonylatban. Külföldi kapcsolataink példa értékűnek számítanak nemcsak országos, de európai szinten is, hiszen az igazán munkaigényes Comenius nemzetközi együttműködési projektjeink 14 éve alatt a londoni parlamentben is dicséretet kaptunk, és a brüsszeli oktatási megbízott, Jan Figel is elismerően nyilatkozott nekünk címzett levelében. Ebbe az EU-s tevékenységbe is elsők között kezdtünk az országban, miután 1997-ben egy nyolcfős magyar delegáció küldötteként Bonnban részletesebb információkat kaphattam az ún. akciók lényegéről. Partnereink részben cserélődtek az évek folyamán: egy-egy német, svéd, finn, olasz, francia és két angol, ill. a legutóbb párhuzamosan folyó projektben szintén egy német, egy francia és egy olasz, de más középiskolákkal dolgoztunk együtt, mint az elsőben. De visszaemlékezhetünk az ugyancsak munkás, de eredményes ún. I*EARN kelet-európai internetes projektre, a több éve működő médiaprojektre a schleusingeni gimnáziummal és az illmenaui egyetemmel. Gondoljunk csak a 20 éves holland diákcsere-kapcsolatra, de élő a kapcsolatunk az észak-komáromi Selye Gimnáziummal, a sport kapcsán a szlovák tannyelvű gimnáziummal. A Komárom-Naumburg partnervárosi kapcsolat erősítésében is részt vettünk. Lietóba – ugyancsak Komárom testvérvárosa, iskolája pedig partnerünk –, szintén szerveztünk kölcsönös többhetes tanulói látogatásokat.

            Ezek a tevékenységek olyan tanulási helyzeteket kínálnak, melyek a résztvevőknek nemcsak idegen nyelvi kompetenciáit fejlesztik, hanem a csapatmunkára, a toleranciára, az empátiára nevelésben is segítenek. Más kultúra, más ország egy szeletének megismerésével esetlegesen átértékelik addigi meglátásaikat, és gyarapszik a „Weltwissen”, a világtudásuk, -ismeretük. Ez nagyon jó tanulási módszer, hiszen: „Meg kell tanítani a gyerekeknek azt, hogy önmagáért élvezzék a tanulást, ne csak azért, hogy jó jegyeket kapjanak. Azok a gyerekek, akik élvezik a kihívások legyőzését, felnőtt életükben is keresni fogják a kihívást jelentő helyzeteket. Nagyobb valószínűséggel ragadnak meg új lehetőségeket, keresnek új módszereket, dolgoznak olyan feladatokon, amelyeknek nincs egyértelmű megoldása, és ösztönöznek másokat arra, hogy nehéz problémákon dolgozzanak.” – ismertem saját gondolataimra Csíkszentmihályi Mihály Széchenyi-díjas pszichológus, pedagógus mondataiban, akinek szakterülete a fejlődés- és neveléslélektan, valamint a kreativitás- és tehetségkutatás. (Egyébként tőle származik a „flow” (azaz „áramlat”) gondolata, amely a boldogság egy lehetséges útját kínálja fel.)

            Az előbb felsorolt tevékenységek mind-mind hozzájárulnak a jó légkör kialakulásához, de az, amit elsődlegesen meghatározónak és alapvetően szükségesnek tartok ahhoz, hogy egy iskola minden tekintetben eredményes munkát tudjon felmutatni, az a nevelőtestületben uralkodó – ha nem is erőltetett baráti, de jó kollegiális hangulat. Természetesen baráti szálak közöttünk is fűznek össze kollégákat. Ha ugyanis a pedagógusok őszinte munkatársi-baráti légkörben dolgoznak, szívesebben végzik feladataikat. Bár tudom, kevesen képesek a Maslow-piramist fejre állítani. Ez a jelenlegi társadalmi helyzetben nem ritka. Pedig ha nagyobb kedvvel űzik hivatásukat, és természetesen hitelesek, sikeresebbek is lesznek. S azért is lesznek azok, mert a jó hangulatból adódó elégedettség kiegyensúlyozottabb lelkiállapotot eredményez, ami pedig kisugárzik a tanulók felé, akik ezáltal szintén kiegyensúlyozottabbak, elégedettebbek, minek következtében eredményesebbek is lesznek, s megfelelően alakul személyiségük, s válnak ők is – példakövetésre érdemes nevelőjükhöz/nevelőikhez hasonló – őszinte, hiteles emberekké.

Amilyen nagymértékben függ egy osztály esetében a légkör az osztályfőnöktől, olyan nagymértékben függ a nevelőtestület légköre az igazgatótól. Ezért próbálok én is mindent megtenni annak érdekében, hogy kollégáim és diákjaink elégedettek legyenek iskolájukban, a Jókai Mór Gimnáziumban (az eddigi elégedettségi felmérések ezt támasztják alá).

            De hát: „Minden mindennel összefügg, ez mindig is így volt, és ha egyszer az ember felfedezi az első kapcsolatot az emlékek között, az olyan, mintha ledöntené az első dominót (Stephen King)”.

            Néha úgy tűnik, mintha tegnap történt volna. Elballagtunk a középiskolából, elbúcsúztunk diáktársainktól, tanárainktól. Néha olyan, mintha ezer év telt volna el tonnányi gonddal. Én különös és elég nehéz helyzetben is voltam (na, most sem fenékig tejfelben élem meg hivatásomat a Jókaiban, amit – két egyetemi: egy szegedi és egy pécsi felkérést elutasítva – máig nem hagytam el), gondolok arra, hogy 13 évvel ballagásom után munkáltatója lettem volt tanáraimnak, akik közül többen a nyugdíjazás előtt állva akár 25-28 évvel voltak idősebbek nálam. Bizonyítanom kellett (akkor is, mint mindig). Bizonyára sikerült, mert elfogadtak vezetőjüknek. És ezért hálás vagyok nekik, bár sajnos már néhányan ezt a köszönetemet nem hallhatják. De akkori viselkedésemmel igyekeztem ezt az érzésemet irányukban kifejezésre juttatni. Csak csendben jegyzem meg – bárhogyan is, egy idő után az elme több szépre emlékezik, mint fájó helyzetre –, mindannyian tudjuk, nemcsak jót kapunk embertársainktól –, de az én elvem nem a „fogat fogért”, hanem: „Ha megdobnak kővel, dobj vissza kenyérrel!” Nálam ez a bibliai jó tanács is bevált.

            Wass Albert gondolatával kezdtem, s a jövendőbe vezető híd pilléreinél való elidőzés után ismét Wass Albert életérzését idézve szeretnék a jövőbe tekinteni, s Önöknek, nektek is hitet adni: „Jó emlékezni arra, amin keresztülmentünk. Az ilyen emlékezésben erő van mindig, és bizonyságtevés csüggedések ellen. S van benne bölcs tudása annak, ami emberi megpróbáltatások fölött magasan lebeg és méltóságos tisztán. Isteni igazságnak. Mely abban áll, hogy élünk. Mégis élünk. És süt reánk a nap.”

Udvardyné dr. Mühlenkampf Erika
igazgató