Koppány Csaba (1958-1962)

„Az én Jókai Gimnáziumom”

            43 éven keresztül – ez több, mint amit egy emberöltőnek neveznek – szoros, napi kapcsolatban álltam a Komáromi Jókai Gimnáziummal.

            1958. június elején egynapos ismerkedésre hívták meg a kollégiumba és az iskolába azokat, köztük engem is, akiket az új tanévre felvettek. A gimnáziumban valamilyen elgondolás alapján harmadikos, negyedikes órákra vittek be: pl. ábrázoló geometriára, fizikaórákra. Az utóbbin történetesen a hajítások ívének kiszámítását tanulták. Mindenesetre többségünk – főleg aki gyengébb falusi iskolából érkezett – alaposan megijedt, hogy tudja-e majd a középiskolai követelményeket teljesíteni. Ősszel kiderült, hogy félelmünk nem volt alaptalan, sok hiányt kellett pótolnunk. Én pl. elsőben majdnem megbuktam oroszból, mivel általános iskolai tanító nénink csak pár leckével járt előttünk e nyelv tanulásában. Az első két évben kb. tízen morzsolódtak le az osztályunkból. Kemény, szigorú iskola volt a Jókai. De nemcsak tantárgyi követelmények terén: igazgatói járt, ha valakit diáksapka nélkül megláttak az utcán, igazgatói engedély kellett a lányoknak, hogy télen nadrágban járhassanak, egy negyedikes fiút pedig az igazgató úr hazazavart átöltözni, mert júniusban rövidnadrágban jött iskolába. Osztályfőnöki engedély kellett, ha moziba akartunk menni, és természetesen kötelező volt az iskolaköpeny. Mégis felejthetetlen négy évet töltöttünk itt. Keményen kellett tanulni, de sokat sportoltunk, hangulatosak voltak az osztály- és iskolakirándulások, klubdélutánok, gólyabálok, szalagavatók, és hát többségünket megérintette a diákszerelem. Jó volt itt, ezt bizonyítja, hogy az egyetemi évek alatt is gyakran jártam ide, bár időközben az osztályok szaporodásával a gimnázium kinőtte régi helyét, a mai Petőfi Iskolát, akkor költözött ebbe az épületbe.

            1967-ben tanári diplomát szerezve természetes volt, hogy ide pályáztam. Csak a kollégiumban volt álláshely, de az első naptól, méghozzá nem kis óraszámban, óraadó lettem régi iskolámban. No, aki próbálta, tudja, mit jelent a régi tanárai közé visszakerülni kollégának. Szerencsére az idősebbek látták zavaromat a felajánlott tegeződés kapcsán, s igyekeztek oldani. Volt osztályfőnököm, Sebestyén József mondta, ne izgulj, fiam, amikor én 111 éves leszek, te meg 100, már alig fog látszani köztünk a korkülönbség (Sajnos ezt már nem látjuk meg, Nyugodjék békében!)

            Németh László igazgató úr behívott a tanítás megkezdése előtt, kezembe nyomott egy füzetet, és azt mondta: „Fiam, az egyetemen nem tanítják meg a jelölteket tanítani. Minden kollégához bemész lyukas óráidban hospitálni, és tanulsz tőlük. Észrevételeidet, tapasztalataidat leírod ebbe a füzetbe, havonta ellenőrzöm.” Tényleg ekkor tanultam meg, hogy mi is az a tanítás. Volt kitől, csak néhány kollegát sorolok: Zsinka Laci bácsi, Körmendi Margit néni, dr. Némedi István, Kálmán János, dr. Piskolti Béla, dr. Baranyai Vince, Sebestyén József, Sebestyén Józsefné, Király László, Király Lászlóné, Bíró György, dr. Mikolasek Sándorné, Hetessy Lídia, Böjthe András, Vermes Gábor, Solti Gábor stb.

            A gimnázium tanulólétszáma közben duplájára nőtt a hatvanas évek elejével összehasonlítva, részben az 5+1 és 4+2-es rendszerű mezőgazdasági gyakorlatos osztályok beindításával. Ez egyrészt a tanulmányi átlag rovására ment, de másfajta színt és új szellemet vitt be az iskolába. A 70-es évek elején lezárult a Németh László nevével fémjelzett korszak, jött Gerencsér János, majd Sebestyén József igazgató úr. Időközben a tanári karban is nagy személyi változás, növekedés történt, a fiatalabb korosztályok dominanciája lépett előtérbe. (Azóta már ők is nyugdíjba mentek!) Egy dolog azonban végig működött, a belépő fiatal tanár mindig tudta, mik az elvárások, szokások, így könnyű volt a beilleszkedés, az idősebbek ezt segítették. Azután a fiatal, ha már tapasztalatokat szerzett, jöhetett új ötletekkel. Most már tanári szemmel nézve igen hangulatosak voltak a tanári összejövetelek, vetélkedők, éneklések, tantestületi kirándulások. Voltak viták, klikkek is, de erről nem szívesen írnék.

            Az újabb szín a palettán az 1971-ben induló testnevelési tagozat volt. Ők frissességet, erős csapatszellemet hoztak a gimnázium életébe, velük az iskola sportélete nagy lendületet kapott.

            1992-ben jött Bocskáné dr. Nagy Júlia, majd hamarosan Udvardyné dr. Mühlenkampf Erika stabil, máig tartó igazgatósága, de erről már írjanak a maiak. Úgy érzem, hogy a mai hatosztályos szerkezettel megerősített iskola helyt tud állni az élesedő versenyben.

Én 2006-ban befejeztem óraadói tevékenységemet. Ez a gimnázium már egészen más, mint amit megismertem diákként, fiatalabb tanárként. A végén már én voltam kicsit csodabogár a tanárok között azzal, hogy zakóban, nyakkendőben jártam tanítani, az óráim elején és végén köszönésképpen vigyázban kellett állni stb.

            Minden esetben segítettem az iskola tevékenységét. 32 éves kollégiumigazgatói munkám alatt is az volt az elvem, hogy támogassuk az iskolát oktatási, nevelési céljai elérésében, mivel a diákok az iskolába iratkoznak be, azután a kollégiumba. Ha hozzásegítjük őket az iskola sikeres elvégzéséhez, erősítjük az iskola jó hírét, az a kollégium stabilitását is erősíti.

            Ma is jó a kapcsolatom a gimnáziummal, az iskolavezetéssel, meghívnak rendezvényeikre, de támogatni egyre kevésbé tudom őket, inkább csak további sok sikert tudok kívánni munkájukhoz.

Koppány Csaba

(1958-1962)