dr. Gál László (1998-2002)

„A Jókai nemcsak iskolám, a családom is volt…”

            Álmaiban gyakran visszalátogatok. Ilyenkor nagyon jó érzés tölt el, és a legjobban azt sajnálom, amikor fel kell ébrednem. Szeretek ott lenni, és szeretnék sokszor visszamenni egy kicsit több időre, mint álmaimban, mert így csak néhány rövid perc erejéig maradhatok. Ilyenkor feltűnnek a régi arcok: osztálytársak, tanárok, órák, felelések, és minden olyan szép. Még a matematika- és fizikaórák is széppé szelídültek azóta.

            Szerettem a Jókaiba járni. S nem azért mondom ezt most, mert ilyenkor illik ezt mondani, hanem azért, mert a Jókai Gimnáziumban otthon voltam. Igen. Otthon volt ez az iskola minden diák számára. Otthon volt, mert úgy éreztem, egy nagycsalád tagja vagyok. Egy családé, ahol fontos vagyok, ahol figyelnek rám, ahol gondomat viselik, ahol lehetőségeket kapok arra, hogy megmutassam, mit tudok jól csinálni, és biztatás akkor, amikor valami nem úgy sikerült, ahogy szerettem volna.

            Otthonom volt, mert az iskola falain belül a tanárokra barátként, a tanárnőkre nevelőanyaként tekinthettem. Otthonom volt a Jókai, mert szeretettel fogadták azokat a diákokat is, akik a Duna másik oldaláról érkeztek, akik nem tehettek arról, hogy egy másik országba születtek, és ugyanazt a nyelvet beszélik. Óvtak minket, tanítottak és szerettek. És helye volt az ünnepnek, helye volt a szórakozásnak, helye volt a komolyságnak. Megtanítottak, hogyan kell szeretni és mindeközben egyben tisztelni a másikat.

            Szerettem „jókais lenni”. Mert engem is szerettek.

            Az érettségi óta pontosan tíz esztendő telt el, mint egy pillanat. Azóta egyetemet végeztem, doktorátust szereztem. Túl vagyok azokon az éveken, melyeket egyetemista éveknek hívnak, és melyekről azt mondják, a legszebb évek az ember életében. Nekem viszont a „jókais” évek voltak a legszebbek. Mert ekkor voltam igazán szabad. Ekkor éreztem magamat úgy, hogy az iskola, melybe járok, nem csak egy hely. Annál sokkal több. Egy hely, ahova azóta is kötődöm. Egy hely, mely azóta is visszavár. Egy hely, ahol otthagytam a szívem egy részét. A Jókai Mór Gimnázium. Egy hely, egy iskola, egy család. Melynek még ma is, most is, ha nevét olvasom vagy hallom, könny szökik a szemembe. És olyan jó néha álmodni, hogy megint ott vagyok. Jó, hogy van egy hely, ahova álmaimban hazajárhatok. Innen, a távolból, „Gömörországból”, a Felvidék szívéből, álmodom, és emlékezem arra, hogy ott, a Duna partján áll az én régi iskolám, a Jókai, mely azóta is hazavár.

dr. Gál László

református lelkipásztor, Simonyi

(1998-2002)