Komáromi Jókai Mór Gimnázium

Talpon maradtunk
Március másodikán az osztály felkerekedett, és elindult a „Maradj talpon!”  forgatási  helyszínére. Mivel ez Budapesten van, ami nincs túl közel, ráadásul a főváros egyik legmegközelíthetetlenebb pontján, nagyon korán kellett kelni, mert hajnali 6 óra 50 perckor indult a buszunk. Rajtunk kívül még két másik osztály tartott velünk.
A buszút nem volt annyira izgalmas, viszonylag csendesen telt. Mindenki izgatottan várakozott, de azt nem tudom, mit csináltak, mikor beleuntak a várakozásba, ugyanis mire ez esetlegesen megtörtént, én már feltehetőleg a mellettem ülő osztálytársamnak dőlve aludtam. Mikor felébredtem, már szólt a zene. Káosz még nem volt, ami az osztályomat ismerve furának tűnt.
Mikor odaértünk, világossá vált számunkra, mit értett az osztályfőnök azon, hogy a stúdió egy régi traktorgyárból lett kialakítva. Szerencsére belülről már szebbnek tűnt. Leadtuk a kabátokat a ruhatárnál, majd bementünk a forgatás helyszínére. A másik csoport érkezéséig egyik helyről a másikra kellett vándorolnunk, ahol épp forgattak, hogy úgy tűnjön, többen vagyunk, mint ahányan ott voltunk. Persze a másik csoport nem direkt hagyott minket ilyen helyzetben, csupán arról volt szó, hogy lerobbant a buszuk, és egyelőre nem tudtak jönni. Szerencsére nemsokára ők is megérkeztek.
Az első adás forgatását még mindenki nagyon élvezte, az már más kérdés, hogy kb. másfél-2 óra alatt vettek fel félórányi anyagot. Mikor leesett egy ember, mert nem tudott válaszolni a kérdésre – ez gyakran megtörtént -, mindig elkiáltották az azóta szállóigévé vált mondatot, miszerint „Jöhet a korrekció!”. Ilyenkor a sminkes megigazította a nők – és legnagyobb megdöbbenésemre férfiak – sminkjét, nekünk pedig volt 5-10 perc szünetünk. Ekkor csak inni és enni lehetett, nem mehettünk ki a forgatás helyszínéről.
Mikor felvették a félórányi anyagot, kaptunk 20 perc szünetet. Ez volt az első – de korántsem az utolsó – csalódás aznap, mert előzőleg háromnegyed óra szünetet ígértek nekünk. Annyira nem bántam, eljutottam a büfébe, tudtam venni kávét, szóval teljesen elégedetten – és akkor még kicsit sem fáradtan – mentem vissza a második adás forgatására, ami nagyjából ugyanúgy telt, mint az előző.
A harmadik adás forgatásán, ami olyan délután 7 óra körül lehetett, egy váratlan vendég érkezett, Murphy személyében. Az egyik játékosnak nagyon megfájdult a lába, így kb. fél óra tanácskozás következett arról, hogy le merjék-e dobni. Ezalatt mi nem mehettünk el. A játékost végül ledobták, sejtésem szerint alapos orvosi kivizsgálást követően.
Ezek után azt hittük, hazamehetünk, de még egy promóciós anyagot is fel kellett venni. Mindenki nagyon fáradt volt, de valahogyan még mindig bírtuk. Mikor végre végeztünk, úgy döntöttünk, egyszer elég volt, többet ide se jövünk. Az első adás felvétele még jó volt, de a végére besokalltunk. Kálmán, az egyik producer felajánlotta, hogy másnap ne kelljen iskolába mennünk. Szerintem akkor hangzott el a stúdió életében valaha történt legőszintébb, kicsit sem mesterkélt taps. Ezt az ötletet sajnos a tanáraink nem tartották kivitelezhetőnek.
A buszon azonnal elaludtam, de mikor a Parlamentnél jártunk, a mellettem ülő osztálytársam felkeltett, hogy nézzem meg, milyen szép. Tényleg az volt.
Úgy gondolom, mindenki sokat tanult ebből a kis kirándulásból. Március másodika óta nem tudok ugyanúgy nézni a tévés vetélkedőkre, osztályfőnökünknek pedig bebizonyítottuk, hogy tudunk rendesen is viselkedni. Magunknak pedig megmutattuk, hogy ha kell, tudunk akár 12 órán keresztül is koncentrálni, és ha nagyon akarunk, talpon maradunk.